Gibifiú blogja

Trend odaát, hogy minden repper / producer / énekes ázsiója megnő, miután meghal. Kiadnak egy rakat albumot utánuk, sok klipben sírnak utánuk, stb. Lásd elsősorban, Tupac esetében (Biggie dettó, de lehet sorolni: JMJ, Big L, Big Pun, ODB, Left Eye, Aaliyah, Pimp C...), aki bár míg élt sem volt akárki, de hogy halála után több CD-nyi album jelent meg, mint előtte, az nekem nem szimpatikus. Nem csak mert 2Pac zenéjét személy szerint csak elvétve hallgatom, hanem mert gusztustalannak tartom, hogy 2Pac őrülteknek minden évben eladnak 1-2 lemezt semmi ürüggyel. Persze hülye, aki megveszi.
Most viszont egy olyas valakit mutatnék be, aki ugyan fiatalon, 2006. február 10-én elhunyt, de még életében tett le annyit az asztalra MPC-re, - relaítve csendben - hogy ahhoz utána sem kell hozzátenni semmi, hogy elismerjék.
J Dilláról van szó, akire - én vétkem... - csak az utóbbi pár évben kezdtem jobban odafigyelni. Pharcyde, kezdeti Slum Village, késői A Tribe Called Quest albumok és még rengeteg mással (Common, Busta Rhymes, Talib Kweli, Pharoahe Monch...) írta be magát a hiphop történelembe.
Azon producerek egyike, aki tudott valami újat hozni az egészbe és azon még szűkebb réteg egyike (pl még Kanye és Madlib), aki mert kísérletezni, - és általában be is jött neki - nem kaptafa alapján dolgozott, - mint például a személyes kedvencem Premier is, aki bizony eléggé egyszerű, jól felismerhető stílusát, már a második másodpercben fel lehet ismerni, elsősorban az ütemből - hanem bonyolultabb dallamokat kever érdekes, általában lágy basszusokkal, rendhagyó, változatos dobokkal és az egészből egy ilyen (nincs jobb szó) flesselgetős, hipnotikus alap lesz végül. (Vannak persze kivételek is bőven.)

Diszkográfia. Jó szórakozást!