Februári hétköznapok
Van egy bandám, akikkel sok más közös tevékenység mellett minden év márciusában elmegyünk síelni és ez menetrendzserűen jó szokott lenni.
Így volt ez most is, csak február legelején.
Már hallom is, hogy kérded, hogy
1. "Na, és milyen volt?",
2. "Fú, de irigyellek.",
3. "Összeszedtél valakit?"
Erre egyszerű felelni:
1. Jó, számszerűsítve 8/10
2. Fú, de jó nekem.
3. Nem igen.
Ezekkel a válaszokkal kitörölheti mindenki, napra lebontva elmesélni mi történt, élvezetesen nem lehet. Az igazán érdekes dolgok nem ezek. Mi érdekes akkor?
Az, hogy félévente (nyáron is együtt töltönk egy-egy hetet) kap az ember egy-egy lenyomatot a legközelebbi barátairól és a köztes időben történt változások megfigyelhetőek. Az ember meg próbálja jó mérnök módjára a jelből visszakövetkeztetni a félévben lejátszódott folyamatokat.
Például, hogy hogyan lesz a társaság egyik motorjából fél év után kissé megfáradt, csendesebb figura. Hogyan viszonyulnak egymáshoz a korábban elválaszthatatlan fiú-lány barátpárok.
Érdekes megfigyelni, hogy kihez kerül közelebb az ember, kitől kerül távolabb.
Ezt a síelés hangulatát alapvetően két feszültég forrás befolyásolta. Az egyik egy táska elvesztése, ami csodával határos módon megkerült - hazaérkezés után... De ne menjünk el szó nélkül az utazi iroda faszkalapsága mellett és a táskát elkutyuló csapat idiótasága / sunnyogása mellett...
A másikról akkor még nem tudtam Nem tudtam, hogy a bandából ketten, két (túl jó) barát - egyik fiú, másik lány - közt olyan dolgok játszódtak le, mint amik lejátszódtak a síelés előtt hónapokkal. Történt ugyanis, hogy a fiú, aki már ég oda volt a lányért színt vallott a lánynak, aki egy kapcsolatban volt és van is.
Saját, nagyon analóg problémám miatt is tudom, hogy ez a fajta fiú-lány barát dolog nem egészséges egy ponton túl, mert itt is valaki többet érzett, mint barátságot. Nem is maga a szituáció az igazán rossz, mert ugye lehetne ebből happy end is... hanem az, hogy hogyan reagál rá a két fél, meg mi. Remélem sikerül kilábalni ebből a dologból hamar.
Eközben, hogy ilyen nagy bölcsen megszakértem mások magánéletét szépen csendben én is kezdek valami hasonló dologba belecsúszni. Tény, hogy házi nyúlra nem szokás lőni, meg nem is célszerű, de a hormonokba ez nincs belekódolva. Sajnos, vagy nem sajnos. Több út van: egy probléma megelőző "coming out" az illető felé, vagy elszórakozás és várni, hogy lesz valami.
Jelen állapotomban én nem járnék senkivel, meg semmi komolyat nem tudok elképzelni és ami rosszabb senkit nem tudok elképzelni olyat, aki el tudná képzelni velem és talán ez utóbbi meg is magyarázza részben az előzőt.
Tudom igaziból, mi lenne a megoldás. De az annyira messze van sajnos a realitástól, hogy megelégszem ezzel a vegetálással... egy darabig. Lehet, hogy nem is volna olyan rossz, ha csúsznél fél évet, arra gondolok - a felszínt kapargatva. Ha tudnék dolgozni (klasszikus 8-16) és el tudnék költözni is... akkor úgy érzem, változna a dolog. Jönne minden, önellátás, önbizalom... és ennek következtében nem gondolnék minden kicsit is kedves lányra, aki még tetszik is, hogy "áh, dehogy, kevés vagyok én ehhez" és hát nem utolsó sorban lenne egy zúgom, amibe senki nem szól bele. Be kell ismerni, ez nem most lesz, addig meg marad ez a vegetálás. Elkanyarodtam megint, leállok.
Tehát síelés, barátok.
Mielőtt még félreértenél, hogy itt feszültség volt, meg minden szar, szögeztem le, hogy amúgy ez nagyon fasza kis síelés volt hóeséssel, hóviharral, majd hétágú napsütéssel, jó minőségű pályákkal. Az esték bulikkal, részegedéssel, főzéssel, Kronenbourggal, Becherrel, Chartreuse-zel, éjszakai síeléssel, (korábbiakhoz mérten) kevesebb beszólással.
Az egyik este megint én szolgáltattam a szokásos Gibbonos hányós sztorik újabb alappillérét. Szar ez. Megint belekerülök olyan szituációba, amit nem szeretnék, olyan szerepbe, amit nem szeretek. Végül is nem kéne annyira magamra venni, hogy hányós viccek állandó alany lettem, de hát azért nem kellemes dolog, hogy erre asszociálnak mások velem kapcsolatban. Persze igaz, hogy jobban ismernek annál, hogy ez jusson rólam legelőször eszükbe. Majd csak elfelejtik... de hát letettem sajnos annyit az asztalra (jelen esetben a falra), hogy nem :) Majd megbarátkozom ezzel is valahogy...
Pozitív változásokat is véltem felfedezni. Egyik barátomon, akinek elég határozott véleménye van mindenről (ami sokszor nem találkozik másokéval) azt vettem észre, hogy megbaszódásait magamögött hagyta, lazább, könnyebb kijönni vele, közelebb érzem magamhoz, mint korábban. Halkan megjegyzem, talán nem kellett volna lerókáznom az ágyát. :)
Pozitív volt, hogy talán nem bántottuk meg az egyik csendes-sértődésre hajlamos barátunkat, bár a "rettegés", hogy jaj, csak meg ne bántsam egy véletlen mondattal. Ezzel sajnos együtt kell élni nyár óta.
Tanulság síelés kapcsán az, hogy nem szabad ennyire passzívnak lennem a bandában, és kezdeményezni többet. Leülni többet csak kettesben, vagy kisebb csoportban... illetve a kansörözést is vissza kéne hozni, hogy ne késsen le az ember a fontos történésekről, amik a bandát érintik. Nem elveszteni szálakat emberekkel.
Így volt ez most is, csak február legelején.
Már hallom is, hogy kérded, hogy
1. "Na, és milyen volt?",
2. "Fú, de irigyellek.",
3. "Összeszedtél valakit?"
Erre egyszerű felelni:
1. Jó, számszerűsítve 8/10
2. Fú, de jó nekem.
3. Nem igen.
Ezekkel a válaszokkal kitörölheti mindenki, napra lebontva elmesélni mi történt, élvezetesen nem lehet. Az igazán érdekes dolgok nem ezek. Mi érdekes akkor?
Az, hogy félévente (nyáron is együtt töltönk egy-egy hetet) kap az ember egy-egy lenyomatot a legközelebbi barátairól és a köztes időben történt változások megfigyelhetőek. Az ember meg próbálja jó mérnök módjára a jelből visszakövetkeztetni a félévben lejátszódott folyamatokat.
Például, hogy hogyan lesz a társaság egyik motorjából fél év után kissé megfáradt, csendesebb figura. Hogyan viszonyulnak egymáshoz a korábban elválaszthatatlan fiú-lány barátpárok.
Érdekes megfigyelni, hogy kihez kerül közelebb az ember, kitől kerül távolabb.
Ezt a síelés hangulatát alapvetően két feszültég forrás befolyásolta. Az egyik egy táska elvesztése, ami csodával határos módon megkerült - hazaérkezés után... De ne menjünk el szó nélkül az utazi iroda faszkalapsága mellett és a táskát elkutyuló csapat idiótasága / sunnyogása mellett...
A másikról akkor még nem tudtam Nem tudtam, hogy a bandából ketten, két (túl jó) barát - egyik fiú, másik lány - közt olyan dolgok játszódtak le, mint amik lejátszódtak a síelés előtt hónapokkal. Történt ugyanis, hogy a fiú, aki már ég oda volt a lányért színt vallott a lánynak, aki egy kapcsolatban volt és van is.
Saját, nagyon analóg problémám miatt is tudom, hogy ez a fajta fiú-lány barát dolog nem egészséges egy ponton túl, mert itt is valaki többet érzett, mint barátságot. Nem is maga a szituáció az igazán rossz, mert ugye lehetne ebből happy end is... hanem az, hogy hogyan reagál rá a két fél, meg mi. Remélem sikerül kilábalni ebből a dologból hamar.
Eközben, hogy ilyen nagy bölcsen megszakértem mások magánéletét szépen csendben én is kezdek valami hasonló dologba belecsúszni. Tény, hogy házi nyúlra nem szokás lőni, meg nem is célszerű, de a hormonokba ez nincs belekódolva. Sajnos, vagy nem sajnos. Több út van: egy probléma megelőző "coming out" az illető felé, vagy elszórakozás és várni, hogy lesz valami.
Jelen állapotomban én nem járnék senkivel, meg semmi komolyat nem tudok elképzelni és ami rosszabb senkit nem tudok elképzelni olyat, aki el tudná képzelni velem és talán ez utóbbi meg is magyarázza részben az előzőt.
Tudom igaziból, mi lenne a megoldás. De az annyira messze van sajnos a realitástól, hogy megelégszem ezzel a vegetálással... egy darabig. Lehet, hogy nem is volna olyan rossz, ha csúsznél fél évet, arra gondolok - a felszínt kapargatva. Ha tudnék dolgozni (klasszikus 8-16) és el tudnék költözni is... akkor úgy érzem, változna a dolog. Jönne minden, önellátás, önbizalom... és ennek következtében nem gondolnék minden kicsit is kedves lányra, aki még tetszik is, hogy "áh, dehogy, kevés vagyok én ehhez" és hát nem utolsó sorban lenne egy zúgom, amibe senki nem szól bele. Be kell ismerni, ez nem most lesz, addig meg marad ez a vegetálás. Elkanyarodtam megint, leállok.
Tehát síelés, barátok.
Mielőtt még félreértenél, hogy itt feszültség volt, meg minden szar, szögeztem le, hogy amúgy ez nagyon fasza kis síelés volt hóeséssel, hóviharral, majd hétágú napsütéssel, jó minőségű pályákkal. Az esték bulikkal, részegedéssel, főzéssel, Kronenbourggal, Becherrel, Chartreuse-zel, éjszakai síeléssel, (korábbiakhoz mérten) kevesebb beszólással.
Az egyik este megint én szolgáltattam a szokásos Gibbonos hányós sztorik újabb alappillérét. Szar ez. Megint belekerülök olyan szituációba, amit nem szeretnék, olyan szerepbe, amit nem szeretek. Végül is nem kéne annyira magamra venni, hogy hányós viccek állandó alany lettem, de hát azért nem kellemes dolog, hogy erre asszociálnak mások velem kapcsolatban. Persze igaz, hogy jobban ismernek annál, hogy ez jusson rólam legelőször eszükbe. Majd csak elfelejtik... de hát letettem sajnos annyit az asztalra (jelen esetben a falra), hogy nem :) Majd megbarátkozom ezzel is valahogy...
Pozitív változásokat is véltem felfedezni. Egyik barátomon, akinek elég határozott véleménye van mindenről (ami sokszor nem találkozik másokéval) azt vettem észre, hogy megbaszódásait magamögött hagyta, lazább, könnyebb kijönni vele, közelebb érzem magamhoz, mint korábban. Halkan megjegyzem, talán nem kellett volna lerókáznom az ágyát. :)
Pozitív volt, hogy talán nem bántottuk meg az egyik csendes-sértődésre hajlamos barátunkat, bár a "rettegés", hogy jaj, csak meg ne bántsam egy véletlen mondattal. Ezzel sajnos együtt kell élni nyár óta.
Tanulság síelés kapcsán az, hogy nem szabad ennyire passzívnak lennem a bandában, és kezdeményezni többet. Leülni többet csak kettesben, vagy kisebb csoportban... illetve a kansörözést is vissza kéne hozni, hogy ne késsen le az ember a fontos történésekről, amik a bandát érintik. Nem elveszteni szálakat emberekkel.
Címkék: banda, benyomás, hétköznapok, síelés, sport, személyes
